Annak ellenére, hogy Jack Halberstam világosan leszögezi: a transzneműség önmagában sem progresszívnek, sem pedig regresszívnek nem mondható, napjainkban a transz közösség kettős támadás alatt áll. A jobboldali-konzervatív politika a transzneműséget gyerekekre veszélyes divathóbortnak, a radikális feminizmus „transzkritikus” ága pedig antifeminista és homofób visszacsapásnak igyekszik feltüntetni. Az LMBTQ-történeti kutatások azt a tévhitet már bőven megcáfolták, miszerint a biológiai nemtől eltérő nemi identitás, illetve a genderdiverzitás új jelenség lenne. Ezért én arra a kérdésre kezdtem el keresni a választ, hogy a korai feminista szerzők hogyan ítélték meg az első „nemváltások” nőjogi célkitűzésekre gyakorolt hatását. Hipotézisem az volt, hogy nem tematizálták a kérdést, vagy ha igen, akkor nem lelkesedve tették. Meglepetésemre azonban olyan feministákra bukkantam, akik kifejezetten ünnepelték az első „nemváltásokat”, mint annak bizonyítékait, hogy nemhogy a társadalmi szerepelvárások, de még a biológiai adottságok sem jelenti feltétlenül a végzetünket. Az ír Eva-Gore Booth és társa, az angol Esther Roper a 20. század első éveiben a munkásnők jogaiért küzdöttek. 1913-ban elhagyták a munkásnőket háttérbe szorító szüfrazsettmozgamat, és Urania címen lapot indítottak az Irene Clyde néven író Thomas Baty-vel, aki mai fogalmaink szerint transznemű vagy nem bináris lehetett. Számos cikkükben foglalkoztak az alá-fölérendelt nemi szerepekre épülő házasság, a biológiai esszencializmus, valamint a bináris szemlélet radikális kritikájával - ezekből fogom néhány érvüket bemutatni.
