Kis János megnyitó beszéde

Kis János a megnyitón

Jó estét kívánok!

Szeretném elmondani: nagy megtiszteltetés nekem, hogy én tarthatom az idei LMBT Történeti Hónap megnyitó beszédét. A szervezők szerint azért, mert most húsz éve alakult meg a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért Egyesület, és a körülötte zajló eseményekben nekem is jutott egy epizódszerep. Akkor hát, ha megengedik, azzal kezdeném, hogyan látom én – egy hetero, aki az emberi jogok elkötelezettje – a Szivárvány jelentőségét.

Alapítói elsőként tettek kísérletet az LMBT közösség egészét képviselő, országos egyesület létrehozására. Nem a tagok baráti társaságaként definiálták magukat, hanem jogvédő, jogfejlesztő, közvéleményformáló szervezetként. Céljukat így határozták meg: „a homoszexuális irányultságot és életformát a heteroszexuálissal szemben hátrányosan megkülönböztető jogszabályok, joggyakorlat és társadalmi befolyásolás megszüntetésének előmozdítása, a homo- és biszexuális ember többiekével egyenlő méltóságának felmutatása, a nemi és szexuális önazonosság vállalásának alapvető szabadságjogként való elismertetése…” 

Az alapítók – tudtommal – kizárólag az érintettek köréből kerültek ki. De ez nem volt a részvétel alapszabályi feltétele. Bárki beléphetett, aki a szervezet céljaival azonosult; életformára, nemre, korra való tekintet nélkül. Egy szervezetnek azt kell igazolnia, vélhetnénk, ha a tagok körét korlátozni kívánja. Balczó András, a MIÉP-előd Magyar Út Körök egyik alapítója 1993-ban azt nyilatkozta, hogy szervezetükben nincs helyük istentagadóknak, szabadkőműveseknek és homoszexuálisoknak. Ez a kirekesztő közlés botrányt kavart. De botrányt kavart – bár nem ugyanúgy, mint Balczó nyilatkozata – az is, hogy a Szivárvány alapszabálya elzárkózott a diszkriminációtól, nem volt hajlandó a tagságot korhatárhoz kötni. 

A Fővárosi Bíróság elutasította az egyesület nyilvántartásba vételét, a fellebbezésről hozott legfelsőbb bírósági határozat pedig megerősítette az elsőfokú végzést. Az LB szerint az egyesületben való részvétel olyan irányban befolyásolná „a kiskorú tagok erkölcsi fejlődését, amely a közerkölccsel és az egészséges életmódra neveléssel ellentétes”. 

Az Alkotmánybíróság, mely az ügyben a végső szót kimondta, óvatosabban fogalmazott. Arra hivatkozott, hogy a részvétel felgyorsítaná a szokványostól eltérő nemi identitás kialakulását. Ez pedig úgymond ártana a kiskorúak harmonikus érzelmi, erkölcsi és szellemi fejlődésének. Az AB hangsúlyozta, hogy érvelését semlegesnek szánja: nem kívánja erkölcsileg minősíteni a homoszexuális beállítottságot. Igyekezete, mondjuk így, nem volt sikeres. Elvégre nem azt állította, hogy a nemi identitás „idő előtti” rögzülése minden esetben aggályos. Csak a meleg identitás „idő előtti” megszilárdulását minősítette aggályosnak. Ugyanannak az előítéletnek adott szégyenlős kifejezést, melynek a Legfelsőbb Bíróság szégyenkezés nélkül szabad folyást engedett.

Így hát a Szivárvány küzdelme a nyilvántartásba vételért kudarccal zárult. A nyilvántartásba vétel azonban nem öncél, csak eszköz. Az alapítók legfőbb célja az volt, hogy közvéleményt teremtsenek a mássággal szembeni előítéletekkel szemben, és ebben – nem kis részben a bíróság bigott reakciójának köszönhetően – látványos áttörést értek el. A köztársaság legmagasabb bírói instanciáinak döntése sokakat felháborított. Sokan éreztük úgy, hogy ami történt, gyalázat; nem lehet szó nélkül hagyni. Száztizenegy állampolgár bejelentette, hogy tiltakozásul csatlakozik a szervezethez. 

A bejegyzés körüli hercehurca érvelő írások egész sora számára is alkalmat adott. A bírák argumentumai, ne hallgassuk el, nem voltak valami rettenetesen kifinomultak. Megcáfolásuk nem kívánt különleges szellemi teljesítményt. De nem is az intellektuális akrobatika volt itt a lényeg, hanem a szemléletváltás. A széles nyilvánosság előtt most először zajlott érdemi vita a szexuális kisebbségekről abból kiindulva, hogy ők is ugyanazon alkotmányos jogok alanyai, mint mindenki más. 

S talán ennél is többet jelentett, hogy a másság a gyanús félhomályból a legtágabb nyilvánosság fénykörébe került. Ez nem a Szivárvánnyal kezdődött, persze. De a Szivárvány újabb nagy lépés volt az LMBT közösség coming out-ja felé. 

Van egy kiváló filozófus, aki mellesleg közismerten a meleg társadalomhoz tartozik. A neve Kwame Anthony Appiah. Ghanai apja után Kwame, angol édesanyja után Anthony. Ő írja egyhelyütt, hogy Európa és Észak-Amerika nagy részében a melegekhez és leszbikusokhoz való viszony hihetetlenül gyors változása elsősorban nem érveknek tudható be, hanem tapasztalatoknak. A közvélemény drámai eltolódását mindenekelőtt az magyarázza, hogy egyre többen vállalták nyíltan a másságukat. Hírességek és átlagemberek. A többség hozzászokott, hogy az azonos neműek közti szerelem nem valami titkolni való, tehát gyanús és gusztustalan dolog, hanem az emberi önmegvalósítás egyik formája. Különbözik az övéktől, de ugyanannak a gyönyörű érzelemnek egy változata.

Ma már a mélyen vallásos Egyesült Államokban a felnőtt lakosságnak több mint a fele támogatja a házasságkötés jogának kiterjesztését az azonos nemű párokra. Nagy Britanniában a legutóbbi választások előtt David Cameron, a konzervatív (a konzervatív!) párt vezére meghirdette, hogy meleg identitásukat nyíltan vállaló képviselőjelölteket kíván indítani. Kormányra kerülve keresztül vitte a házassághoz való jog liberalizálását.

Igaz, a coming out és a jogkiterjesztés ellenállást is kivált. Mindig vannak, akik úgy érzik, hogy amikor egy kitaszított, megvetett embercsoport emancipálódik, a világ természetes rendje borul fel. Mindig vannak, akik a változás láttán a létükben érzik fenyegetve magukat. Nemcsak a meleg büszkeség menete foglalja el az utcát, hanem dühödten gyalázkodó ellentüntetők sokasága is. És nemcsak Európa kevésbé felvilágosodott országaiban, amilyen a miénk is ma még. Franciaországban erőszakos demonstrációkba torkollott a melegházasság elismerése elleni tiltakozás. Nyugat-Európában a derűs összeszokás az uralkodó tendencia, de kiséretében megjelenik a viszolygó – és viszolyogtató – elutasítás is.

Nagyjából így festett az összkép Magyarországon is a köztársaság első 15-18 évében. Az Alkotmánybíróság 1993-ban a szokásos indokokkal kizárta a melegházasság lehetőségét. Ám ugyanekkor azt is kimondta, hogy az élettársi viszony polgári jogi elismerése nem korlátozható a különnemű párokra. Ez az ítélet felemásságával együtt is óriási előrelépés volt. 2002-ben az AB végre törölte a Btk-ból a „természet elleni fajtalanság” tényállásának utolsó maradékát. 2007-ben az MSZP-SZDSZ koalíció megalkotta a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt. Ez a regisztrált élettársakat csaknem minden joggal felruházta, mely a házastársakat megilleti. Az AB 2010 márciusában, a bedarálása előtti utolsó pillanatban furcsa határozatot hozott erről a törvényről. A különnemű pároktól megtagadta a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményéhez való jogot: egy kis lépés hátra. Viszont megerősítette, hogy az azonos nemű pároktól ez a jog nem tagadható meg: egy hatalmas lépés előre. Így zajlott az araszolás két évtizeden át: a megkülönböztetés maradt, de a hátrányok csökkentek.

Nagyot mozdult a közvélemény is. 2008-ban már a megkérdezettek több mint kétharmada ellenezte, hogy az állam beavatkozzék az azonos nemű párok életébe; közel egyharmaduk a melegházasságot is kész volt elfogadni.

Ezt a tendenciát akasztotta meg a köztársaság válsága, majd bukása. Az egyenlőség hívei defenzívába szorultak, lendületet kapott a gyűlölködő elutasítás. Kormányra került az ultramontán klerikalizmus, sarkában a neonáci kipárolgású szélsőjobbal. Olyan Alaptörvényt fogadtak el, mely a magyar politikai közösséget horizontálisan és vertikálisan kettészakítja. Horizontálisan azzal, hogy a keresztény-nemzeti ideológiára alapozza a magyar állam identitását, kirekesztve a szekuláris és pluralista politikai világnézet híveit. Vertikálisan a szociális jogok megvonásával, a szegénység megbélyegzésével, a hajléktalanság kriminalizálásával. Ebbe az összképbe illeszkedik a szexuális kisebbségek elleni támadás: alkotmányba foglalták, hogy a házasság egy férfi és egy nő életközössége, a bejegyzett élettársi kapcsolatot kidobták a Polgári törvénykönyvből, az azonos nemű párok által létrehozott családot kizárták a család jogi kategóriájából. Ezek nagyobbrészt szimbolikus változások. De a szimbolikus diszkrimináció nem ártatlan. Bátorítja azokat, akik fokoznák a tényleges diszkriminációt.

Itt tartunk most. Mikor rendezik soraikat az egyenlő emberi méltóság magyarországi hívei? Mikor indul meg az ellentámadás? Talán nagyon hamar, talán időre lesz szükség hozzá. Ebben nem látunk tisztán. Három dolgot azonban szerintem tisztán láthatunk. Először, Magyarország két évszázada a modernizáció felé, a Nyugat felé, a felvilágosodás értékeinek meghonosítása felé törekszik. Ez a törekvése most megbicsaklott. Nem először, és lehet, hogy nem is utoljára. De az ellenerőknek nincs elviselhető ajánlatuk a Nyugathoz való felzárkózással szemben.  Lukasenko Putyint választotta Európa helyett, és Belarusz rémséges diktatúrává változott. Janukovics Putyint választotta Európa helyett, és Ukrajna a polgárháború szélére sodródott. A magyar nép nem ilyesmire vágyik. El fog érkezni az igazság órája. Az ország vissza fog találni az útra, melyet 1989-ben egyszer már megtalált.

Másodszor, a szabadság és egyenlőség szelleme 1989-ben kiszabadult a palackból, és nincs az a hatalom, amely teljesen visszagyömöszölje oda. Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy Magyarországon évről évre egész hónapos LMBT fesztivált fognak rendezni? Ki gondolja ma, hogy ezt előbb-utóbb betilthatják?

Harmadszor, bárhogy alakuljon a világ sora, önmagunknak tartozunk azzal, hogy nem hódolunk be az ökölrázó obskurantizmusnak. Eörsi István barátomat idézem, aki az Önök barátja is volt. „Nincs alku: nem engedhetek abból, hogy az vagyok, aki vagyok. Önmagam vállalása: ez a boldogság feltétele. Azért élünk, hogy boldogok lehessünk.” 

Most pedig engedjék meg, hogy a megtisztelő felkérésnek eleget téve bejelentsem: a 2014. évi LMBT Történeti Hónap ezennel kezdetét veszi.