Az amor lesbicus a háború előtti orvosi irodalom tükrében - Borgos Anna előadása

Dr. Nemes Nagy Zoltán: Katasztrófák a szerelmi életben
párizsi "apácák"

Előadásom az LMBT-történelem egy speciális vetületét vizsgálta: a leszbikusság reprezentációját a magyar nyelvű, pszichiátriai ismeretterjesztő irodalomban. Ebben az időszakban különösen széleskörű pszichiátriai, pszichoanalitikus (és kisebb számban jogi és szociológiai) irodalom is tárgyalta a szexualitás „normális” és „perverz” formáival kapcsolatos kérdéseket. Mint sok minden másban, e tekintetben is jellegzetesen átmeneti időszakról van szó: még erőteljesen jelen van a patologizálás, a biologizáló magyarázatkeresés, de már megjelennek az első emberi jogi és felszabadító diskurzusok is.

Szinte minden szerző elismeri, hogy térben és időben univerzális jelenségről van szó. „Olyan régi, mint az emberiség története” – állapítja meg Dr. Nemes Nagy Zoltán Katasztrófák a szerelmi életben (beszédes) című könyvében, és rögtön fel is sorol néhány prominens példát Szapphótól II. Katalin cárnőig. Megállapítja, hogy a női homoszexualitás ugyanolyan elterjedt, mint a férfiaké, csak kevesebben kerülnek orvosi megfigyelés alá, mivel általában később, sokszor csak házasságkötésük után tudatosul bennük „perverz nemi érzésük”.

A pszichiátriai és pszichoanalitikus irodalom nagy energiákat szentel annak, hogy felkutassa a homoszexualitás lehetséges okait, eredetét. Oknak márpedig lennie kell, és a tudomány feladata, hogy kiderítse, milyen természetűek ezek. A készlet meglehetősen hasonló: öröklött hajlam (ezek nem igényelnek további magyarázatot), a „tanult” eseteknél kényszerhelyzet, csábítás vagy a férfiaktól való elfordulás, a pszichoanalitikus szemléletű szerzőknél pedig bizonyos koragyermekkori kötődési minták magyarázzák a jelenséget.

Az okkereséssel párhuzamosan visszatérően felvetődik a lehetséges terápia kérdése is. Az okok keresése önmagában is azt a tudományos indíttatást és reményt tükrözi, hogy amennyiben egy rendellenesség eredete tisztázódik, annak gyógyítása előtt is megnyílhat az út. Freud elismeri, hogy a homoszexualitás terápiája igen kétséges eredményekkel kecsegtet. Az analízis legfeljebb arra adhat némi esélyt, hogy az eredendő biszexuális funkciót helyreállítsa. Dr. Pál György a jogi szankciók helyett sürgeti az orvosi vizsgálódást. „Szerző nézete szerint a fejlődési rendellenességeket törvénykönyvvel szanálni és letörni nem lehet, éppen ezért el kell érkeznie annak a kornak, amikor e kérdés megítélésénél a bírói székben nem jogászok, hanem orvosok ülnek.” „Szerencsétlen betegek ezek, nem pedig elvetemült gonoszok. […] Tébolydába velük és nem a tömlöczbe!” – fogalmazza meg kissé nyersebb formában véleményét Szatmári Sándor. A büntetés elleni küzdelem tehát nem feltétlenül kérdőjelezi meg, hogy a homoszexualitás felfedezendő, vizsgálandó és gyógyítandó jelenség.

Dr. Nemes Nagy külön részt szentel a homoszexuális nők érintkezési módjainak, nagyrészt latin nyelven, hogy csak a művelt olvasó értse, hiszen e testrészek és tevékenységek magyar megnevezése a pornográfia határát súrolná. Ettől a szöveg egyszerre lesz tudományosan szakszerű és rejtélyesen izgató. „Sapphismusnál jellemző a lambere lingua genitalia alterae feminae,továbbá per frictiones vulvam as vulvam vel femora ad vulvam.” Az ártatlan barátnői viszony könnyen átcsúszhat a legféktelenebb érzékiségbe. „Két homosexualis érzelmű nő könnyen megismeri egymást és hamar összebarátkoznak. Találkák. Cukrászda. Kávéház, színház. Koncertek. A barátkozás mind intimebb lesz köztük. Ölelkezés, csók. Kirándulások kettesben. Együtt fürödnek. Együtt alusznak. Kölcsönös onanizálás. Az átmenet folytatódás a sapphizmusba.”

Némileg pornófantázia-szerű elképzeléseket is olvashatunk vad orgiákról és különleges szexuális szokásokról. Ezekben a partnerek egyértelmű, heteroszexuális minta alapján leosztott szerepeket (tanítómester–tanítvány, aktív–passzív, férfi–nő) játszanak. „A lesbosi szerelemben tevékeny nők minden fantáziát meghaladó vad orgiákat rendezhetnek a legnagyobb változatú abnormitásokkal és perverzitásokkal. Közülük az egyik a tanítómester, aki járatos az összes sexualis különlegességekben.” Jó volna tudni, mi lehetett Nemes Nagy ismereteinek forrása. Noha ez idő tájt a „buccs–femm” viszonyok valóban gyakoribbak voltak, feltehetőleg nem kizárólag ilyen típusú kapcsolatok működtek, a szexben sem.

A szerzők ugyanakkor kiemelik az érzelmekkel átitatott szoros és tartós kötődések jelentőségét is a leszbikus kapcsolatokban, ugyancsak obligát szereposztással. „Homosexualis nők egymással szoros, tartós szerelmi viszonyt folytathatnak. Egyik »férfi« szerepben, másik a »nő« szerepben. Szinte »boldog házaséletet« élhetnek egymással éveken át.”

Különösen érdekesek azok a passzusok, ahol a szerzők a leszbikusok sajátos ismerkedési módjairól, találkozóhelyeiről adnak képet. Ezekből a kissé egzotizáló leírásokból egy láthatatlan vagy félnyilvános, térben is elkülönülő szubkultúra képe bontakozik ki, saját jelrendszerrel, szokásokkal, közösségekkel. „A világvárosokban, Párisban, Berlinben direkt clubok, lokálok, Café-restaurantok vannak berendezve homosexualis nőknek. Itt találkoznak, szórakoznak, itt kötnek ismeretségeket, innen indulnak ki a kalandok. […] Budapesten direkt zsúrokat vagy estélyeket rendeznek homosexualis nőknek, akik egymásközt fesztelenül szórakozhatnak, s áldozhatnak perverz hajlamaiknak.”

Fontos kérdés a felismerés mikéntje, amit a kívülállók kissé romantizálnak és leegyszerűsítenek. Az akár személytelen ismerkedés színtere lehet az egyébként többnyire férfiak szexuális partnerkereső portyáit szolgáló szabadtéri „cruising area”, ahol sajátos, egészen frivol „női” jelrendszerek is kialakultak. „Párizsban a Bois de Boulogne-ban az Allée des poteaux ismert találkahelye a homosexualis nőknek, a tribádok útjának is nevezik. Az itt sétáló nőknek különös ismertetőjelei főképp a kiskutyák, színes szalagokkal. A szalag színe kék vagy vörös, aszerint, hogy az illető »kutya-tulajdonosnő« a homosexualis érintkezésnek milyen formáját óhajtja és kultiválja.” Nincs kizárva, hogy a Dr. Nemes Nagy által bemutatott kifinomult „kutya-nyelv” valóban működött, mindenesetre jó volna elsődleges forrásokat is találni róla.