Susan Stryker

Susan Stryker beszéde az LMBT Történeti Hónap megnyitóján

A IV. LMBT Történeti Hónap megnyitóján, január 29-én este a Művész moziban Susan Stryker amerikai történész, társadalmi nemek szakértő, filmkészítő, író, teoretikus, az Arizonai Egyetem docense, az LMBT Tanulmányok Intézetének igazgatója, A dán lány című film egyik konzulense mondott megnyitó beszédet. Következzék a beszéd magyar fordítása és az eredeti szöveg.

Köszönöm a szíves meghívást, hogy beszédet mondhatok itt Budapesten az LMBT Történeti Hónap keretében, és külön köszönöm Tamásnak, Krisztinának, Andrásnak és Péternek a Háttértől, valamint Hadley-nek és Elissának a CEU-ból, és minden további embernek, aki elvégezte azt a sok láthatatlan, de elengedhetetlen munkát, ami egy ilyen nemzetközi előadó utazásának megszervezéséhez szükséges. Nélkületek nem lehetnék ma itt. Előre köszönöm a fordítónak is.

Szinte biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük itt a teremben még sohasem hallotta a nevemet, és jogosan kérdik: miért pont én és nem valaki más beszél itt ma este. Talán azért, mert az elmúlt 25 évben történeti kutatásokat folytattam, publikáltam, dokumentumfilmeket készítettem, és az LMBT témára összpontosító egyetemi programokat építettem, mindezt a közösségbe ágyazott kutatóként, aki egyaránt aktív egyetemi berkekben és civil szervezetekben is. PhD fokozatomat a kaliforniai Berkeley Egyetemen szereztem amerikai történelemből 1992-ben, és ugyanebben az évben a Transznemű Nemzet harcias csoport megalapításában is részt vettem. Később, 1999 és 2003 között a San Francisco-i LMBT Történeti Társaság igazgatója voltam. 2005-ben Screaming Queens (Sikító királynők) címmel filmet forgattam a Compton Kávézó lázadásról, amely során a San Francisco-i meleg férfiak és transznemű nők fellázadtak a rendőrségi erőszakkal szemben, tették mindezt 1966-ban, a híressé vált Stonewall lázadás előtt három évvel. Az évek során számos könyvet és cikket írtam, mind az akadémiai, mind pedig a szélesebb közönségnek. Jelenleg az Arizonai Egyetemen dolgozom a Társadalmi Nemek Tanulmányának professzoraként, ahol egyben az LMBT Tanulmányok Intézetének igazgatója is vagyok.

*

Arra kértek fel, hogy itt ma kifejezetten a transznemű történelemről beszéljek. Ezt nagy örömmel teszem, mivel manapság a transznemű témák példátlan figyelmet kapnak világszerte; a transznemű emberek élete egyre gyorsuló ütemben változik, hol negatív, hol pozitív irányba; és mivel elkötelezett híve vagyok az igazságosság kivívásának a transznemű emberek számára. A transz emberek túl könnyen szorulnak a társadalom repedéseibe, és ennek eredményeként az erőszak számtalan formáját kell elviselniük, állami és nem állami szereplőktől egyaránt. Ezen erőszak egy része halálos, más része egyszerűen csak kényelmetlen, de lépésről lépésre szétmálasztja létezésünk anyagát és minőségét. A transznemű történelem – mint bármely más történelem – megértése során szükségszerűen nem a múlttal (mint olyasvalamivel, ami már nem számít), hanem a „mély jelennel” foglalkozunk, a múlt hagyatékával a jelenre. Ennek során jelenlegi küzdelmeinket a társadalomszervezet olyan régóta fennálló mintázataihoz kapcsoljuk, amelyek túlélésünk és jólétünk ellen dolgoznak még ma is.

Friedrich Nietzsche A történelem hasznáról és káráról szóló munkájában kifejtett gondolatait újrafogalmazva: ha a múltnak bármi haszna is van a gazdagok és hatalmasok számára, akkor az az, hogy alapanyagként használhatják a saját nagyságuk előtt tisztelgő emlékmű megépítéséhez. A legtöbb ember – írja Nietzsche – nosztalgikusan áll a múltjához, valami kényelmeset és ismerőset keres. Csak akiket összezúznak a jelen körülmények, akik elszántak arra, hogy bármi áron levessék magukról az elnyomás béklyóit, azoknak van szükségük kritikai történetírásra.

Bár örömmel szövetkezem itt most Önökkel, hogy elképzeljünk egy ilyen „kritikai történetírást”, be kell valljam, mindig félelemmel tölt el, ha a sajátomtól eltérő országban kell beszélnem, mert attól tartok, kritikátlanul egy USA-központú perspektívát termelek újra, holott a célom, hogy megismerjem és megvizsgáljam az USA-ban létrejövő értelmezési keretek globális hatását, anélkül, hogy ezek utánzására vagy elfogadására biztatnék bárkit. Félek, hogy a gondolataim, bármennyire illeszkednek is ahhoz a társadalmi közeghez, amelyben megszülettek, nem passzolnak ahhoz a közeghez, amelyben most előadom őket, mivel relatíve keveset tudok arról a közegről, amelyben itt ma beszélnem kell. Előre is elnézésüket kérem ezen korlátaim miatt.

A transz témák láthatósága a tömegmédiában nem kiemelkedő eredmény, ha végső célunk az igazságosság, de a megnövekedett láthatóság olyan kiindulópont lehet, amelyre további erőfeszítéseinket építhetjük. A világ megváltozott, amióta 2015 tavaszán a korábbi olimpiai sportoló, Caitlyn Jenner, Diane Sawyer újságíróval folytatott tévéinterjújában előbújt. Bármit is gondolunk Jenner médiaeseményéről, mégis tisztelettel kell adóznunk a látványosság puszta méretének, és annak a lehetőségnek, amelyet megteremtett a transznemű témákról szóló kulturális párbeszéd kiterjesztésére. A Diane Sawyerrel készült interjút 16 millióan követték az USA-ban, Twitter fiókja új követőinek száma megdöntötte Obama elnök korábbi rekordját, az Annie Leibowitz által a Vanity Fair magazinnak készített elragadó fotója vírusként terjedt a közösségi médiában, és I am Cait című sorozata az E! Network-ön tökéletes piacra lelt a Kardashian-függő reality TV-rajongók között.

Épp Boszniában voltam tavaly nyáron, amikor Jenner Vanity Fair-beli címlapfotója nyilvánosságot kapott. Egy kávézóban üldögéltem LMBT aktivistákkal, és láttam, ahogy a képe egyre többünk okostelefonjának – ideértve a sajátomat is – képernyőjén megjelenik, ahogy a hír lassan bejárta az egész termet. Ez számomra a személyes és a globális hátborzongató találkozása volt, hiszen Diane Sawyer újságíró stábjával heteken keresztül dolgoztam én is (és még sokan mások), hogy tanácsainkkal segítsük a Jenner küszöbön álló tranzícióját bejelentő interjú létrejöttét. Így tehát elég közelről beleláttam abba a gépezetbe, amely előkészítette Caitlyn Jenner belépését a transznemű történelem színpadára. Nem is annyira annak a médiagépezetnek a mérete lepett meg, amely lehetővé tette, hogy fényképe egyszerre legyen mindenütt jelen Tuzlától Los Angelesig, hanem az a figyelmesség, amellyel emberek a témához nyúltak, törekvésük, hogy „jól ragadják meg a történetet”, hogy figyelembe vegyék a transznemű perspektívát, hogy senkit se bántsanak meg, és mindenkinek tanulsággal szolgáljanak. Miután 25 évig dolgoztam a nyilvánosságban a transznemű témákkal, amely alatt végig azt éreztem, hogy ellenszélben vitorlázom, életemben először úgy éreztem, hogy hátulról kapjuk a szelet, hogy a tenger megváltozott. Véleményem szerint ez a Jenner-pillanat igazi történelmi jelentősége.

Jenner persze csak a jéghegy csúcsa, ami a transz emberek jelenlegi médialáthatóságát illeti. Az Egyesült Államokban, és valamennyi országban, ahol az amerikai populáris kultúra érezteti hatását, fordulópontként a 2014-es évre szokás hivatkozni, amikor a transznemű színész, Laverne Cox, a Netflixen sugárzott sorozat Orange is the New Black (A narancssárga az új fekete) című sorozat új sztárjának fotója megjelent a Time magazin címlapján. Ebben az évben indítottja útjára az Amazon a Transparent (szójáték: Transz szülő / Átlátszó) című sorozatát, amely egy élete későbbi szakaszában tranzícióba kezdő transznemű nő családon belüli kapcsolatait tárja fel. A transz témájú programok kritikusok és a közönség körében elért sikerei mindkét esetben hozzájárultak az új internetes médiaelosztó csatornák üzleti életképességének megalapozásához, mintha a transz testek lennének ezen új techno-kulturális Zeitgeist (korszellem) legalkalmasabb reprezentánsai.

A 24/7 transznemű médiajelenlét eme furcsa új korszakában igen nagy igény mutatkozik rám, mint transznemű történészre. Bár ugyanazt csinálom, mint bármikor eddig az elmúlt 25 évben, hirtelen mindez kívánatossá vált. Én is hozzájárultam a közbeszéd alakításához, mivel rendszeresen konzultáltam Katy Steinmetz újságíróval, aki a Time magazinban megjelent „a transznemű fordulópontról” szóló cikket írta, valamint a New York Times szerkesztőbizottságával, amely cikksorozatot indított „Transzneműség ma” címmel. Dolgoztam a Transparent producereivel egy olyan webes sorozaton, amely az amerikai történelem transz alakjainak életrajzát mutatja be. És arra is lehetőségem nyílt, hogy a forgatás előtt áttekintsek és visszajelzéseimmel segítsek egy forgatókönyvet, amelyből A dán lány címmel készült Oscar-díjra jelölt film Eddie Redmayne és Alicia Vikander főszereplésével. Azt azért sietek leszögezni, hogy az, hogy visszajelzéseimet kérték, nem jelenti azt, hogy azokat meg is fogadták a forgatókönyv elkészítése során.

Mint ahogy azt bizonyára tudják, A dán lány című film több-kevesebb hűséggel Lili Elbe, a dán festő életén alapul, akinek születésekor az Einar Wegener nevet adták, és aki az egyik első transznemű ember volt, akin nemi helyreállító beavatkozást hajtottak végre az 1930-as években. A film Lilit hősies és tragikus módon mutatja be – az egyik műtét után meghal, azon álmának megvalósítása során, hogy mások számára is azzá a nővé váljon, akinek magát tartotta. Kezelését az a Dr. Magnus Hirschfeld szervezte meg, aki a berlini Szexuáltudományi Intézet igazgatója volt, amely meghatározó szerepet játszott a homoszexuális felszabadító mozgalomban, és amely a transzneműek orvosi ellátásnak központja is volt egyben.

Bár a film egy valós dán ember életét értelmezi, és egy amerikai író, David Ebershoff regényén alapul, egy brit rendező Tom Hooper rendezte, Koppenhágában és Párizsban játszódik, Londonban forgatták és egy hollywoodi cég forgalmazza, A dán lány mégiscsak fontos szálon kapcsolódik Közép- és Kelet-Európához. Azok az endokrinológiai kutatások és műtéti kísérletek, amelyek az orvosilag támogatott nemváltást lehetővé tették, Bécsben, az Osztrák-Magyar Monarchia másik fővárosában zajlottak az első világháború előtt Magnus Hirschfeld mentorának, Eugen Steinachnak a vezetésével. Elbe műtétjére a kelet-német Drezdában került sor, hálából a város folyójának nevét választotta családnévnek. A történelem jelen pillanatában, amikor a volt szovjet érdekszféra országaiban a transznemű témák – legtöbbször a homoszexualitással összemosva – gyakran mint az idegen és dekadens nyugatról származó importtermékek jelennek meg, amelyek sértik a régió szokásait, kultúráját, hagyományát – még ha a formális jogi védelem keretei adottak is –, életbevágóan fontosnak tűnik hangsúlyozni, hogy a transznemű beavatkozások éppenséggel őshonosak a világ eme táján, és nagyon régóta, és mind a mai napig jelen vannak. Szerves részei ezen régió hagyományának, történelmének, kultúrájának.

A dán lány nem úgy meséli el Lili Elbe történetét, ahogy én tettem volna. A való életben Lili és felesége, Gerda egy koppenhágai művészeti iskolában találkoztak tizenéves korukban, és gyorsan elhagyták a komor és provinciális északot a párizsi bohém életért; Dánia igen kevés szerepet játszott felnőtt életükben. Világuk nem a kikeményített magas gallérok és prűd fűzős csizmák skandináv világa volt, amelyet a film bemutat. Sokkal inkább a húszas évek mitikus Párizsa, Gertrude Stein és a balpart monoklis, rövidhajú, szmokingot viselő, cigerattafüstös kabarékben üldögélő nőinek világa, Marcel Duchamp, Josephine Baker és a jazz világa. Lili és Gerda nem egy cuki kis boldog heteró pár volt, mint ahogy a film beállítja őket, amelyet felforgatott a férfi megmagyarázhatatlan vágya, hogy nővé váljon, és amelyben a feleség az igaz szerelem nevében feláldozza saját boldogságát, hogy férje beteljesíthesse az övét. A való életben Gerda és Lili egy nemileg rugalmas, polimorf perverz kapcsolatban éltek, egy nyitott párkapcsolatban, amelyben számos más nő és férfi is részt vett. Hogy Lili ilyen fiatalon meghalt, valóban tragikus, de a tragédia nem abból adódott, hogy egy heteroszexuális párt a halál elválaszt. A film őszintén és nagyrészt sikerrel törekszik rá, hogy Lili történetét méltósággal és részvéttel mutassa be, de képtelen megragadni azt a queer jouissance-t (érzékiséget), amit egy poliamor transznemű leszbikus kapcsolat jelent. Gerda tehetsége meghaladta párjáét, és csak rá kell néznünk a Lili-portrékra, hogy érezzük azt az érzékiséget és erotikát, amelyet Gerda a felesége iránt érzett.

Bár A dán lány gyönyörű film jó színészi játékkal – Redmayne-t és Vikandert is Oscar-díjra jelölték –, kivívta a gyakran hangoztatott kritikát, hogy már megint egy film, amelyben egy transznemű szerepre egy nem transznemű embert kértek fel. A film nagy és mély hibája azonban nem a szereplőválasztásban, hanem a forgatókönyvben rejlik. Bár Lucinda Coxon egy technikailag elegáns történetívet kerekített, a film nietzschei értelemben nosztalgikus, amely a vélt heteró nézőknek ismerős képet fest egy kényelmesen heteró múltról. Megszelídíti az élet és a szerelem egy radikálisan más módját, átalakítva valamivé, amelyre a vélt heteró, többségi nézőközönség ráismer, ahelyett, hogy feldúlná jelenünket egy attól jelentősen eltérő múlt lebilincselő látványának felmutatásával, egy olyan múltéval, amely konkrét anyagi bizonyítékául szolgálna azon múltbeli életformáknak, amelyek meghaladják a világ jelenlegi rendjét, és ennek révén segíthetnének nekünk utat találni egy más, élhetőbb jövő felé. Ehelyett kiradírozza ezt a queer múltat, és felülírja a heteroszexualitással. Ez az a politikai ok, ami miatt nekünk, transz és queer embereknek tanulmányoznunk kell saját múltunkat, el kell mesélnünk saját történeteinket, játszanunk kell saját filmjeinkben ahelyett, hogy nem transz és heteró emberek elmesélnék más heteró és nem transz embereknek, hogy a mi életünk mit jelent számukra.

Caitlyn Jenner, a Transparent és A dán lány keltette láthatóságunk a tömegmédiában mégiscsak megfelelő emelvényt biztosít számunkra, ahonnan előmozdíthatjuk az LMBT társadalmi igazságosság tágabb igényeit, de dolgoznunk kell azon, hogy a tömegmédia ezen katapultjába ágyazott feltételezéseket és üzeneteket újraértelmezzük és átkódoljuk. Ki kell használunk a fokozott láthatóság által biztosított momentumot, hogy más történeteket osszunk meg a világgal.

A dán lány nézése közben megdöbbent, hogy az mennyire a transznemű identitás orvosi modellje körül forog. A doktor, a műtét bír azzal a hatalommal, hogy Lilit nővé tegye, és kimondja létezése igazságát. Jelen történelmi körülmények között életbevágóan fontosnak tűnik, hogy ragaszkodjunk hozzá: maguk a transz emberek kell rendelkezzenek azzal az elidegeníthetetlen joggal, hogy saját kialakulóban lévő öntudatuk igazát kimondják, hogy megmondják, kik is ők. Az orvosi út csak ennek egy eszköze bizonyos transz emberek számára, de nem minden transz ember számára. Fontos ragaszkodni hozzá, hogy – mint ahogy az helyesen Magyarországon is van – a transz emberek nemi identitása jogi elismerésének nem lehet feltétele semmilyen orvosi beavatkozás. Az egészségügyi ellátás egy jog, de a műtét és a hormonok soha nem alkothatják az állampolgársághoz vezető utat. Az orvosi kezelés néha megmentheti az életünket, de nem tesz minket szabaddá, és soha nem fog minket oda tartozóvá tenni, ahol nem látnak szívesen. Ezen politikai és társadalmi átalakulás érdekében kell mozgósítani történelmi ismereteinket.

Akik már látták A dán lányt, ismerik a film érzelmi csúcspontját, amikor Lili egy Párizsból Drezdába tartó vonatra száll, ahol majd elvégzik rajta az első műtétet, és a könnyes szemű Gerda integetve mond búcsút – több értelemben is – az általa szeretett férfinek. De ahogy ezt a jelenetet nézem, valami mást is látok, amit egész biztos vagyok benne, sem az író, sem a rendező, sem a színészek nem szándékoztak ábrázolni. Egy embert látok, aki szabadon utazik országok között, amelyeket nem választanak el falak és kerítések. Egy migránst látok, aki elkeseredettségében, reményekkel telve átkel a határokon egy jobb életet keresve. A múlt egy olyan képe ez, amely sajnos nincs összhangban jelenkori valóságunkkal. A történelem eme pontján fontos számunkra, transz emberek, queer emberek, LMBT emberek és szövetségeseik számára egy olyan igazságosságot követelni, amely meghaladja saját szűkebb szükségleteinket. Ha ma olyan történeti szereplőket ünnepelünk, mint Lili Elbe, maradjunk elkötelezettek azon feltételek fenntartása iránt, amelyek lehetővé tették számára, hogy álmait valóra váltsa.

Köszönöm a figyelmet.

===

Thank you for the very kind invitation to speak here in Budapest for LGBT History month, and thanks especially to Tamas, Kriztina, Andras, and Peter from Háttér, Hadley and Elissa from CEU, and all the others who have done the invisible but necessary labor of sorting out the travel logistics for an international speaker. I literally would not be here without you. My thanks as well to the translator.

I’m quite sure that most you in this room have never heard my name before today, and you may well be wondering why I rather than somebody else, was chosen to speak tonight. I suppose it’s because I’ve been conducting historical research, publishing scholarship, making documentary films, and building academic programs in LGBT studies for the past twenty-five years, working as a community-based scholar and in the NGO sector as well as from within universities. I received my Ph.D. in United States History from the University of California-Berkeley in 1992, and was a founding member that year of the militant political group Transgender Nation. Later, between 1999 and 2003, I served as director of the GLBT Historical Society in San Francisco. In 2005 I made a film called Screaming Queens, about the Compton’s Cafeteria Riot, where transgender women and gay men in San Francisco fought back against police violence in 1966, three years before the more famous Stonewall Riots. Over the years I’ve written many books and articles for academic as well as popular audiences, and now work as a Professor of Gender and Women’s Studies at the University of Arizona, where I am also the director of the Institute for LGBT Studies.

*

I was asked to talk today specifically about transgender history. I am happy to do so, at this moment in history when transgender issues are attracting unprecedented levels of attention globally, when changes in the circumstances of transgender lives—both positive and negative—seem to accumulate at an accelerating rate, because I feel committed to the cause of justice for transgender people. Trans people fall far too easily between the cracks of society, and as a result can be made to suffer a variety of violences by state and non-state actors that range from the lethal to the merely inconvenient, but all of which chip, chip, chip away at the substance and quality of our being. In seeking to understand transgender history—like any history—we necessarily engage not with the past, (something that no longer matters) but with the “Deep Present,” with the legacy of past events in the present day. In doing so we begin to link our current struggles with long-persisting patterns of social organization that work against our survival and well-being even now.

I’m fond of paraphrasing a passage in Friedrich Nietzsche’s “Uses and Abuses of History for the Present.” If the rich and powerful have any use whatsoever for history, he says, it is as a raw material to build a monument to their own greatness. Most people, he continues, have a merely nostalgic relationship to their past—they look there for something that feels comfortable and familiar. Only those who are crushed by a present circumstance, he concludes, and who are determined at all cost to throw off the yoke of their oppression, have any need for a critical historiography.

Happy as I am to conspire with you today in envisioning just such a “critical historiography,” I confess to always feeling slightly terrified, when speaking in countries other than my own, that I will uncritically reproduce a US-centered perspective, when in fact my goal is to acknowledge and address the global impact of US frameworks without therefore advocating that these framework should be emulated or embraced elsewhere. I worry that my remarks, however suited to the context in which I conceived them, will be ill-fitted to the context in which I deliver them due to my relative ignorance of the local context in which I’m being asked to speak. So I ask in advance for your forgiveness of my limitations.

Mass media visibility for trans issues is not the most important achievement when the ultimate goal is justice—but heightened visibility offers a convenient platform from which to launch other efforts. The world has become a different place since the spring of 2015, when former Olympic athlete Caitlyn Jenner came out in her television interview with journalist Diane Sawyer. Whatever one thinks of the Jenner media event, one has to be impressed with the sheer size of the spectacle, and with the opportunity it provides for expanding the cultural conversation about transgender issues.  Her interview with Diane Sawyer drew more 16 million viewers in the US, her Twitter account amassed followers at a rate that broke a record set by President Obama, her glamorous cover photo shoot with Annie Liebowitz for Vanity Fair went viral on social media, and her new E! Network series I am Cait has tapped into a ready market of Kardashian-obsessed reality television watchers.

I happened to be in Bosnia at the moment last summer when Jenner’s Vanity Faircover image first entered the public sphere. I was sitting in a café with several LGBT activists, and watched her image pop up on one smart after another, mine included, as the news rippled across the room. It was for me an uncanny collapse of the personal and the global, for I (although of course not I alone) had consulted closely with the journalist Diane Sawyer’s staff for many weeks to help prepare them for the interview that announced Jenner’s impending gender transition. In doing so, I gained an intimate insight into the vast machinery that lay behind Caitlyn Jenner’s debut onto the stage of transgender history. What struck me most, however, was not the scale of the media apparatus that would make her image as ubiquitous in Tuzla as it was in Los Angeles, but the degree of care being exercised to “get the story right,” to take transgender perspectives into consideration, to offend none and educate all. After 25 years of public engagement with transgender issues, during which I always felt that I was sailing against the wind of popular perception, it seemed for the first time that the wind was finally at our backs, and that the sea had changed. That, I believe, is the truly historic dimension of the Jenner moment.

Jenner is of course only the tip of the iceberg when it comes to current media visibility. In the US, and in every part of the world touched by US popular culture, a “tipping point” had been announced in 2014, when the transgender actor Laverne Cox, a rising star on the Netflix original series Orange is the New Black appeared on the cover of Time magazine. That same year, Amazon debuted the original seriesTransparent, which explored the intra-family relationships of a transgender woman transitioning later in life. In both cases, the critical and popular success of these transgender-themed programs helped establish the commercial viability of new streaming digital media distribution platforms, as if the transgender body has somehow become the body that best represents the the current techo-culturalzeitgeist.

In this strange new world of 24/7 transgender media saturation, I’ve found my services as a transgender historian in unprecedented demand. Although I’m simply continuing to do what I’ve been doing for a quarter-century, it’s now suddenly desirable. I’ve been able to help shape public discourse in the US by consulting regularly with the journalist Katy Steinmetz, who wrote the Time magazine article on the “transgender tipping point,” and with the Editorial Board of the New York Times, which has launched a series of stories called “Transgender Today.” I’ve worked with the producers of the Transparent television series to develop web-series of biographical vignettes of trans people throughout US history. And I even had a chance to review and to offer pre-production feedback on the script of the Oscar-nominated film The Danish Girl, starring Eddie Redmayne and Alicia Vikander.

I hasten to note that being asked for feedback is not the same thing at all as having that feedback incorporated into the script.

As you most likely already know, The Danish Girl  is based loosely on the life story of Lili Elbe, a Danish painter given the name Einar Wegener at birth, who was one of the first transgender people to have genital conversion surgeries in the early 1930s. The film depicts Lili in a heroic yet tragic mode—she dies after one of her surgical procedures, in pursuit of her dream to become for others the woman she considers herself to be. Her medical treatment had been arranged by Dr. Magnus Hirschfeld of the Institute for Sexual Science in Berlin, which was the driving force behind the Homosexual Emancipation Movement, as well as the center of transgender medical treatment.

Although the film interprets the life of an actual Dane, and is based on a historical novel by the US author David Ebershoff, and is directed by British director Tom Hooper, and set primarily in Copenhagen and Paris, and shot in London, and distributed by a Hollywood movie company, the story told in The Danish Girl  is nevertheless importantly related to Eastern and Central Europe. The endocrinological research and surgical experimentation that enabled early twentieth century medically-assisted sex change and gender transition were pioneered in Vienna—that other capital of the old Austro-Hungarian Empire—in the years before the first World War, by Magnus Hirschfeld’s mentor Eugen Steinach. Elbe’s surgery was performed in the eastern German city of Dresden, and in gratitude she took the name of that city’s river as her own last name.  At a moment in history when transgender issues, often conflated with homosexuality, are increasingly seen in the former Soviet sphere as foreign and decadent Western imports that offend regional customs, cultures, and traditions—in spite of the many formal legal protections that exist—it feels vital to remember that transgender medical treatments are in fact indigenous to this part of the world, and have a long and continuing presence here. It is part of the custom, the tradition, and the culture of this region.

The Danish Girl does not tell the story of Lili Elbe the way I would have told it. In real life, Lili and her wife Gerda met in art school in Copenhagen when they were scarcely more than teenagers, and quickly left what they considered to the staid provincial North for the cosmopolitan Bohemianism of Paris; Denmark played a rather small role in their adult lives.  Their world was not the Scandinavian world of high starched collars and prim laced boots depicted in the film. It was the semi-mythical Paris of the 1920s, the Paris of Gertrude Stein and the Left Bank, of monocled, short-haired, tuxedoed-wearing women in smoky cabarets, of Marcel Duchamp, and Josephine Baker, and jazz. Lili and Gerda were not, as the film depicts, a happy little heterosexual couple whose lives are shattered when the man inexplicably desires to become a woman and the wife, in the name of a profound love, sacrifices her own happiness to allow him his. In real life, Gerda and Lili lived a gender-fluid, polymorphously perverse existence together, in an open relationship that involved other women and men. That Lili died too young was indeed tragic, but the tragedy does not flow from the fact at a heterosexual couple was parted by death. For all the film’s earnest and largely successful effort to tell Lili’s story with dignity and compassion, it nevertheless fails to capture the queer jouissance of a polyamorous transgender lesbian relationship. Gerda was an artist with talents that surpassed her partner’s, and you have only to look at her portraits of Lili to see the sensuousness and eroticism in Gerda’s eye for her wife.

Although the The Danish Girl is a beautiful, well acted film—both Redmayne and Vikander have been nominated for Academy Awards—it has been the target of the usual complaints about a non-transgender actor yet again being cast in a leading transgender role. The film’s greater and deeper shortcoming, however, lies not in the casting, but in the script. Although screenwriter Lucinda Coxon produced a technically elegant narrative arc, the film is nostalgic, in Nietzsche’s sense, in that it offers a presumably straight viewer a familiar picture of a comfortably straight past. It domesticates a radically different mode of life and love, turning it into something a presumably straight, mainstream audience would recognize, rather than shattering our present with an arresting vision of the past’s alterity,  a past that could offer us concrete material evidence of life-arrangements that transcend the currently existing order of things, and in doing so help orient us toward a different and more liveable future. Instead, the actual queer content of that past is erased, and written over with the story of heterosexuality. This is the deeply political reason why trans people and other queer people need to study our own history, and tell our own stories, and act in our own films, rather than having non-trans people and straight people simply tell other straight people and non-trans people what they think our lives mean to them.

Mass media visibility such as that generated by Caitlyn Jenner, Transparent, and The Danish Girl nevertheless does indeed offer a convenient and high-profile platform from which to advance broader claims for LGBT social justice, but we must do the work ourselves of recontextualizing and transcoding the assumptions and messages embedded in such mass media launching pads. We must seize the moment they supply us with to bring different stories into the world.

When I watch The Danish Girl I am struck by how much it revolves around a medical model of transgender identity. It is the doctor, and the operation, that are represented as having the power to make Lili a woman, and to declare the truth of her existence. In our present historical moment, it feels vital to insist that it is transpeople themselves who have the inalienable ability to speak the truth of their own evolving sense of self, to say who they are. The medical path is just a means to that end for some, but not all, trans people.  It feels vital as well to insist, as is the case in Hungary, that civil and legal recognition for the gender identity that trans people claim and assert for themselves should not be predicated on medical treatment. Health care is right, but surgery and hormones should never be the pathway to citizenship. Medical treatment can sometimes save our lives, but it cannot make us free, or make us belong where we are not wanted. That is the task of political and social transformation to which our understanding of history must be attached.

As those of you who have seen The Danish Girl know, the emotional climax of the film is the scene in which Lili boards a train in Paris bound for Dresden, where she will have the first of her genital operations, and a tearful Gerda waves good-bye, in more ways that one, to the man she loves. But when I watch this scene I see something that I’m fairly certain the writer and director and actors did not consciously intend to represent. I see a person traveling freely between countries without walls and fences to divide them. I see a migrant traveling in hope and desperation across borders in search of a better life. That is a vision of the past sadly out of synch with our present reality. In this historical moment, it feels vital for us as trans people, as queer people, as LGBT people, as allies, to remain aligned with a call to justice that exceeds our own narrowest needs. If we today celebrate historical figures like Lili Elbe, let us be committed to maintaining now, for ourselves and others, the very conditions of life that enabled her to achieve her dreams.

Thank you.​

Megosztás