Hadley Z. Renkin megnyitó beszéde az 5. LMBT Történeti Hónapon
Antropológus vagyok, nem történész. Ma mégis arról szeretnék néhány szót szólni, hogy mire is való a történelem. Miért is írunk, kutatunk, nézünk vagy készítünk filmeket az LMBT történelemről, vagy miért is kéne ezt tennünk?
Michel Foucault francia történész, aki a szexualitás és a hatalom történetét kutatta, azt mondta, hogy a történelem mindig a jelen történelme. Arra a kérdésre, hogy miért is kutatja a történelmet, azt felelte: „Pusztán azért, mert érdekel a múlt? Abban az értelemben nem, hogy a jelen szemszögéből írnék a múltról. Csak abban az értelemben, hogy a jelen történelmét írom.” Foucault a történetírásnak ezt a módját genealógiának hívta: nem a jelen szemszögéből írjuk le a múltat, hanem a kettő közötti kapcsolatot és annak jelentőségét kutatjuk. Nem az a kérdés, hogyan voltunk mindig is ott, ahol vagyunk, hanem hogy hogyan jutottunk el ide és mit jelent, hogy most itt vagyunk. Ebben az értelmezésben a történelem eszköz arra, hogy aktívan és kritikusan szemléljük és elemezzük a jelent.
Azt hiszem, mindannyian érezzük, milyen fontos ez a fajta történelem ma, amikor egyre erősebb, és egyre jobban terjed a világban egy olyan fajta nacionalizmus, amit én heteronacionalista történelmi revizionizmusnak hívok. Az utóbbi években egyre több szó esik egy elképzelt heteroszexuális, a nemek közötti hierarchián alapuló Nemzet „tiszta” történelmi hagyományairól és ehhez kapcsolódóan olyan kijelentésekről, mint például hogy „a házasság és a család alapja mindig is egy nő és egy férfi kapcsolata volt”. És nemcsak Magyarországon van ez így, ahol ilyen állításokra alapozva a jelenlegi kormány átírta az alkotmányt, átalakította az oktatást, és minden eszközzel ösztönzi a gyermekvállalást, hanem az Egyesült Államokban is, ahol egy új rezsim a fehér, heteroszexuális férfiak hatalmát erősíti meg és jogukat arra, hogy diszkriminálják a nőket, a színesbőrűeket, a szegényeket és az LMBT embereket a Föld minden táján. A történelem tudást – bár néha téves tudást – ad, a tudás pedig hatalom.
Éppen ez az oka, hogy a történelem írása és formálása régóta fontos eleme az LMBT életnek és aktivizmusnak. A történelem következményekkel jár. Ma este itt, és évek óta az LMBT történeti hónappal, történelmet írunk. A cikkeimben írtam arról, hogy a történelem és annak megalkotása a személyes és politikai identitások, kapcsolatok és szövetségek új formáit hozza létre, amelyek áttörik a falakat a helyi és a globális, a nemzeti és a transznacionális között. Ha Kertbeny Károlyt „közülünk valónak” tekintjük, azzal kapcsolódunk a 19. század végén kialakuló „homoszexuális” identitáshoz és ahhoz az elszigeteltséghez, fájdalomhoz és reményhez, amit Kertbeny férfiakat szerető német-magyar férfiként átélt, és ami ma is sok LMBT ember életében jelen van. Kapcsolódunk ezáltal a szexualitással kapcsolatos tudományos kutatásokhoz szerte a világban (köztük magához a „homoszexuális” szóhoz!), illetve az aktivizmus és a követelések azon formáihoz, amelyeket ez a tudás lehetővé tett akkor és ma. A Galgóczi Erzsébet szülőházába vagy Szatinára tett zarándoklatok összekapcsolnak minket az elhallgatott leszbikus hangokkal a múltban – és a jelenben –, s általuk részeseivé válunk a szocialista és korai posztszocialista élet problémáinak és a velük szembeni ellenállásnak, globális szinten pedig az LMBT utópiáknak és a saját tereink kialakítása iránti igénynek.
Ezek a történetek rámutatnak azokra a kedvező és kedvezőtlen feltételekre és eseményekre, amelyek összekötik a múltat a jelennel, a helyit a világszintűvel. Megmutatják azokat a közös identitásokat és egymásra hajazó eseményeket, amelyek elvezettek az akkortól a mostba, és amelyektől mindannyian a „mi” részei leszünk – egyszerre polgárai a múltnak és a jelennek, a mindenholnak és az ittnek. És ez nem kis hatalom.
A történelem azt is megmutatja, milyen fajta dolgok bírnak hatalommal, melyek állnak a múlt és a jelen kapcsolatának középpontjában. Az LMBT aktivizmus nagy hangsúlyt fektet a láthatóságra: előbújás, felvonulás, jogi követelések. Ezen a szemüvegen át nézve a történelem feltárja a rejtettet, a láthatatlant – életeket, közösségeket, elnyomásokat –, láthatóvá teszi és ezáltal átalakítja: „igazi” politikává válik, és ez hatalmat ad, mert a láthatóság alapjául szolgálhat az egyenjogúsági követeléseknek. Ez pedig kulcsfontosságú.
Egy másik francia tudós, Michel de Certeau filozófus szerint az emberek láthatatlan, hétköznapi cselekedeteiben is észre kell vennünk a politikai ellenállás lényeges formáit. Ezek a hétköznapi tevékenységek tágabb hatalmi struktúrák keretein belül történnek, és de Certeau szerint láthatatlanul, de alapvetően megváltoztatják azokat. Leghíresebb példája a városban sétáló embereké. Azzal, hogy ezek az emberek nap mint nap saját szórakozásukra sétálnak a város bármely részén, de Certeau szerint saját céljaikra használják a várost, átalakítják és sajátjukká teszik. Beszédünkkel mindannyian csendben, láthatatlanul átalakítjuk a nyelvet; látszólag semmi sem változott, mégis minden más.
Szeretném, ha ebből a szemszögből néznénk ma este Makk Károly 1982-es Egymásra nézve című filmjét. Mint a legtöbben tudjuk, ez a film arról híres, hogy láthatóvá tette a nők közötti szerelem tabutémáját, ráadásul meglehetősen régen. Az ezekkel szembeni megtorlást megmutatva – ami létezett a múltban, és létezik a jelenben is – ez a film egyszerre köt minket össze a magyar és az LMBT történelemmel. Arra irányuló szándékunk, hogy legyőzzük ezt a múltat, hogy megmutassuk, hogyan övezte hallgatás Éva és Lívia – és sok magyar és más országbeli társuk – életét és vágyait, a Történelem politikai erejének része.
De figyeljünk arra is, mi az, ami megjelenik a filmben, és ennek mi a hatása. Bár a mai aktivista értelemben talán nem voltak mindig láthatóak, ezeknek a nőknek az élete és szexuális és politikai igazságai – a vágy, a szerelem és az ellenállás érzései és cselekedetei, egyszerre lenni törvényen és rendszeren kívül és belül – léteztek, és ez a létezés láthatóságot és hatalmat adott.
Ezzel azt akarom mondani, hogy történelmünk valóban az elnyomás és az elhallgatás, a megtagadott és elvesztett életek és szerelmek története – és mindez az elnyomás, elhallgatás, tagadás és veszteség a jelenben is megvan –, de egyben az elnyomás árnyékában megtalált szerelmek, lopott csókok, titkos érintések története is, ami ott volt, de láthatatlanul. A szerelem és a politika igazsága, amelyet az elnémítás, erőszak és halál fenyegetésével szemben éltünk meg és mondtunk ki. És ez számít. Éva és Lívia szerették egymást, és ez látható volt, függetlenül attól, milyen véget ért. A magyar LMBT emberek találkoztak, beszélgettek, szerettek, és megalkották saját kis világukat: a korzón, a fürdőkben, a házibulikban, az Egyetem Presszóban vagy a Muskátli Kisvendéglőben. Ezeknek az elrejtett és letagadott, de mégis lázadó életeknek és az általuk kialakított kapcsolatoknak és közösségeknek – és nemcsak az aktivizmusnak – köszönhetjük, hogy ma itt vagyunk. És ennek felismerése is a Történelem hatalmának része.
A tavalyi LMBT történeti hónap megnyitó beszédében Susan Stryker azt mondta: „A transznemű történelem – mint bármely más történelem – megértése során szükségszerűen nem a múlttal (mint olyasvalamivel, ami már nem számít), hanem a „mély jelennel” foglalkozunk, a múlt hagyatékával a jelenben. Ennek során jelenlegi küzdelmeinket a társadalomszervezet régóta fennálló mintázataihoz kapcsoljuk, amelyek túlélésünk és jólétünk ellen dolgoznak még ma is.”
Teljesen egyetértek Susannal. De úgy vélem, a Történelem nemcsak azt mutathatja meg, hogy az LMBT emberek múltbeli elnyomásának mintázatai hogyan élnek tovább a jelenben, hanem a múltban élt LMBT emberek életének és szerelmeinek mindennapjait is, és azt, hogy ezek hogyan tették és teszik lehetővé jelenbeli életünket és boldogulásunkat. Azt gondolom, így az LMBT történelem még jobban támogathatja látható és kevésbé látható folyamatos küzdelmeinket személyes és mozgalmi szinten, s azt, hogy igazságainkat kimondhassuk és megélhessük.
Fordította Béres-Deák Rita