„Kibújtunk a lakás rejtekéből” vs. „Buzi, go home!”

Antoni Rita írását a nokert.hu oldalról vettük át.

Véletlenül csöppentem a programra: február 7-én, csütörtökön Borgos Anna előadására érkeztem a Brit Nagykövetségre, és csak utána tudtam meg, hogy - szintén az LMBT Történeti Hónap keretében - lesz még egy kerekasztal-beszélgetés is. Úgy döntöttem, meghallgatom. Nem bántam meg; érdekes dolgokat tudtam meg a hazai melegjogi mozgalom kezdeteiről. A megemlített nehézségeket, valamint felidézett pozitív érzéseket könnyen párhuzamba állítottam azzal, amit nőjogi téren tapasztaltam. Amellett, hogy a mai feminizmus aligha képzelhető el az elnyomás más formái ellen küzdő, többek közt az LMBT mozgalmakkal való együttműködés nélkül, ezek az aktivisták példaként állhatnak előttünk (is). 

A beszélgetés résztvevői a következők voltak: „Gazsi”, a Pride-ok előzményének tekinthető Pink Piknik egyik ötletgazdája, Adele Eisenstein Amnesty-aktivista, az 1993-as első melegfesztivál főszervezője, Láner László, a Mások című újság főmunkatársa, valamint Hatfaludi Judit és Pálfi Balázs melegjogi aktivisták. A beszélgetést, a Háttér részéről, Hanzli Péter moderálta, aki a kérdéseket feltevő hallgatók mindegyikét a nevén szólította – ebből is látszott, hogy a közösségépítés sikeres volt, az eseményen jelen levők túlnyomó többsége ismerte egymást. Ugyanakkor, amit nagyon pozitívnak találtam, egyáltalán nem tűntek egy zárt, kirekesztő közegnek.

1. A kezdetek: Pink Piknik

A beszélgetésből kibontakozó történet 1992-ben kezdődött: az aktivisták úgy gondolták, egy felvonulás még nem időszerű (tartottak a csekély érdeklődéstől, azaz attól, hogy az érintettek nem mernének részt venni rajta), ezért úgy döntöttek, hogy kivonulnak a természetbe, és ott szerveznek találkozót. Gazsi választotta a Hármashatár-hegyet, gyerekkori kirándulásainak helyszínét. („Szegény jó apám, ha tudná, mit tett a magyar melegjogi mozgalomért!”) Az érdeklődők – internet még nem volt – a Mások magazinból tájékozódhattak, és a turista-útjelzők módjára a fákra festett rózsaszín háromszögek alapján találhattak el az első nyílt rendezvényre. (Előtte csak lakásokon folytak találkozók.) A programok közt az evés-ivás mellett akadályfutás, anonim HIV-szűrés és régi szexlapok kézről kézre adása szerepelt, idézték fel, nagy derültséget keltve a közönség soraiban.

(Megj.: többször megütötte a fülem, hogy a korai rendezvények összekapcsolódtak a HIV/AIDS témakörrel – nekem ez potenciális sztereotípia-előmozdító veszélyforrásnak tűnik, de kezdetben állítólag kényszerből társult a két téma.)

2. Az első meleg és leszbikus filmfesztivál

A következő mérföldkő az 1. Meleg és Leszbikus Filmesztivál volt a Toldi Moziban 1993. nov. 26 és dec. 1. között, mely a régióban is csak a második volt (Ljubjanában volt korábban). A levetített mintegy 40 film kiválogatásánál a színvonalra helyezték a hangsúlyt, az egyetemes filmtörténetben helyet érdemlő alkotások közt szerepelt 1926-os és kortárs is. (Néhány említett film: A magam asszonya vagyok, Derek Jarman: Blue, Vad éjszakák.) A kulturális intézetek (British Council, Goethe Institut, stb.) mellett a Durex és több mint száz magánszemély finanszírozta az eseményt. Az  állam ugyan nem adott támogatást, de Fodor Gábor akkori kultuszminiszter tartotta a(z Adele Eisenstein szerint szép) nyitó beszédet.„Akkor bemenni a Toldi moziba egy állásfoglalás volt” – szögezte le Láner László. A rendezvénynek mind az egyének, mind a szervezetek szempontjából közösségformáló ereje volt; ugyanakkor a résztvevők hangsúlyozták: a nagy számú érdeklődő közt sok nem meleg is jelen volt, és ez sokat jelentett a társadalmi elfogadás szempontjából. Mint megállapították, később elsikkadt ez a kifelé irányulás (bár a mostani LMBT történeti hónap szervezői ezt újra megfogalmazzák a céljaik között).

A következő években sor került leszbikus filmvetítésekre, összejövetelekre, és megjelent a Labrisz Egyesület újságja (melynek korai alkotási körülményei erőteljesen emlékeztettek arra, amit Dr. Acsády Judit mesélt a kb. egyidőben létrejövő Nőszemély feminista folyóirat szerkesztéséről).

3. Történelembe vonulás: az első Pride

1997. szeptember 6-án került sor az első Budapest Pride- ra, amely viszonylag hirtelen, spontán szerveződött. Hatfaludi Judit ugyanazon év júniusában jelent volt a New York-i Pride-on, és úgy gondolta, Magyarországon ilyen sosem lesz. (Én sem gondoltam volna, hogy belátható időn belül lesz itt nőmozgalom; most mégis van. Láthatjuk, kis hazánk okoz néha kellemes meglepetéseket is. :) )

Az előzmény Konrad Douglas-nek köszönhető: a korábbi filmfesztivál után – azzal, hogy „ma már nem születnek hősök, de itt mindenki hős!” – felvetette, hogy menjenek ki a Hősök terére megünnepelni a meleg hősöket.

A Pride magyar fordítása dilemma tárgyát képezte. Eleinte Meleg Büszkeség Napja volt (az elnevezésben a „felvonulás” szót mint az amerikai kultúra sajátját, kerülték), de erre az értetlenkedés volt a reakció: „miért büszkék a melegek?”, ezért módosították Meleg Méltóság Menetére. (Ez mintha összecsengene azzal, ahogyan mi a „feminizmus” kifejezéssel küzdünk. Tapasztalataim szerint aki bele akar kötni egy jogvédő mozgalomba, beleköt, akárhogy hívjuk…)

A szervezők az érdektelenségtől jobban tartottak, mint az atrocitásoktól – mint kiderült, feleslegesen, mert több százan mentek el a rendezvényre, ahol a résztvevők többek között „Buzik vagyunk, büszkék vagyunk” transzparenssel vonultak. Eleinte úgy tervezték, hogy a „buzi” szót magukra vállalva próbálják azt, így a jelenséget, megfosztani a negatív tartalomtól – utólag úgy értékelik, hogy ez a része a dolognak nem sikerült (és érzésem szerint a nőmozgalomnak sem fog sikerülni a „slut”-tal, ne legyen igazam, de hazánkban ez a fajta nyelvi politika egyelőre nem tűnik egy szerencsés stratégiának). További táblafeliratok: „Buzinak lenni jó!”, „Bújj elő!”, „A szerelem alapvető emberi jog.”

„Ott helyben fogtuk fel, mit csinálunk”  – állították egybehangzóan az egykori szervezők, akik megilletődöttségükben olyan gyorsra fogták a tempót, hogy a Magyar Narancsban Artner Sisso az eseményt „futóhomok”-ként aposztrofálta. Az eufória, amiről többen beszámoltak, nagyon emlékeztetett arra, amit én éreztem az első tüntetésünkön – de nekik ez többről szólt: nem csak egy ügy melletti kiállásról, hanem önmaguk felvállalásáról. Hatfaludi Judit az érzést szemléletesen ahhoz hasonlította, mintha a fuldoklók alulról csákánnyal betörték volna egy befagyott tó felszínét, és végre levegőhöz jutnak. Még ha baseball-sapkában és napszemüvegben ment is el valaki, a rendezvény idejére felszabadulhatott a mindennapos harcok alól, melyeket pl. munkahelyi vagy családi körben kellett vívnia. (És ezek alól maguk a szervezők sem voltak kivételek.) Másnak viszont épp a sajtó általi „lebukás” volt a célja, mert nyíltan nem mert coming outolni. (Sajnos azonban az eseménynek csekély sajtóvisszhangja volt, igaz, ezzel együtt ellenséges írások sem születtek.)

4. A reakciók változása

Az utca emberei felől inkább kíváncsiságot éreztek a vonulók, vagy akár szimpátiát (pl. sokan integettek nekik az ablakokból); ellenségeskedést (bekiabálás, dobálás, stb.) nem tapasztaltak. A második alkalommal is egyetlen ellentüntetővel kellett számolniuk, aki a rendkívül elmés „Buzi, go home!” feliratot tartotta a kezében. Rendőri védelmet a vonulók nem kaptak, de eleinte nem is volt rá szükség. Én csak a zűrzavaros időkben kezdtem el jobban követni a Pride eseményeit, ezért számomra az mindig egy veszélyes rendezvényként tűnt fel, ahová csak nagyon bátor emberek merészkednek – így szíven ütöttek a következő szavak: „Kezdetben – az első tíz évben – szabadon ünnepelhettünk, mint egy igazi demokratikus fővárosban. Most már olyan, mint egy háború.”

A szervezők szerint az erőszak a 2006-os TV-ostrommal vonult ki az utcára, és ez a Pride-on is éreztette a hatását: 2007-ben már füstgrátáttal és sörösüvegekkel dobálták meg a vonulókat a fasiszta ellentüntetők. 2008-ban már volt kordon, ennek ellenére röpködtek a tojások, sőt a festékkel, savval (!) töltött tojások. „Teljesen mást jelent ma a felvonulás – mondta Láner László. – A kezdeti jókedv elveszett.”

Zárásként megnéztünk egy videórészletet az első Pride-ról, de a kérdések bennem maradtak. Hogyan lett egy vidám, békés, oly sokak számára felszabadító eseményből egy kordonokat, rohamrendőröket igénylő összecsapás, ahová nem hogy a támogatók, de sokszor még az érintettek sem akarnak vagy mernek elmenni? Miért terjedt el az a nézet, hogy „normális meleg nem megy oda” (vö. „a jó meleg” némán kuksol a négy fal között, és igyekszik láthatatlanná válni, nehogy a létezésével zavarjon valakit)? Hogyan szabadulhattak el ennyire az emberi jogokkal szembemenő, az embertársaink indokolatlan gyűlöletét megengedő, sőt bátorító nézetek? Miért, hogyan történhetett meg, hogy a társadalmunk visszafelé halad?

A levetített videón a közmondásos bőrtangából és lila pávatollból furcsamód egyet sem láttam - de inkább lássam ezerszer is ezeket, mint intoleráns társadalmat és megfélemlített embereket.

írta: Antoni Rita