A homoszexualitás üldözése a náci uralom alatt Németországban. Beszámoló Günter Grau előadásáról

Elhangzott 2015. február 1-jén, angol nyelven, a Közép-európai Egyetemen (CEU), a 3. budapesti LMBT Történeti Hónap keretében.

Günter Grau történész, a lipcsei és berlini egyetem orvostörténeti intézeteiben dolgozott, jelenleg a berlini Magnus Hirschfeld Társaság Szexológiatörténeti Kutatócsoportjának tagja. Kutatási területei a szexualitás elméletét, a szexuális viselkedés társadalmi megítélését érintik, „Homoszexualitás a Harmadik Birodalomban” című kötete magyarul is olvasható.

 

Günter Grau előadásában az idevonatkozó legfontosabb törvények, beszédek, levéltári anyagok (titkos parancsok, személyes levelek) alapján öt fő nézőpontból vizsgálja a náci rezsim homoszexuális férfiakat és leszbikus nőket érintő politikáját:

1. Mik voltak az elnyomás motivációi? Hogyan indokolta a rezsim az üldözést?

2. Mi volt az eljárások célja? Volt-e a zsidó lakosság kiirtásának tervéhez mérhető központi terv a homoszexuálisokkal kapcsolatban? Volt-e náciknak ún. homokauszt-terve? 

3. Milyen tipikus módszerei és intézkedései voltak a nácik homoszexuális ellenes eljárásainak? Továbbá: minden homoszexuális férfira alkalmazták-e vagy csak speciális csoportok ellen? Ha igen, akkor kikre és mi célból?

4. Mi volt a terror következménye? Mit tudunk az üldözött férfiak szociális helyzetéről? Mi történt a leszbikusokkal, akiket hivatalosan nem üldöztek a német büntetőtörvénykönyv alapján?

5. Végül néhány szó a náci-terrorra történő emlékezés szükségszerűségéről és fontosságáról.

 

Az üldözés fő motivációja és indoklása

Az üldöztetés és számos elnyomó intézkedés bevezetésére már néhány héttel a nácik 1933. januári hatalomra kerülés után sor került. A következő években a társadalom homoszexuális tagjaira nehezedő nyomás még mélyrehatóbbá és súlyosabbá vált, illetve az állami erőszak és a manipuláció széleskörű rendszerének kereteiben eszkalálódott.

Ebben a kontextusban figyelembe kell vennünk, hogy bár a homoszexuális férfiak üldözése a náci rezsim alatt specifikus formákat öltött, de nem a nemzetiszocialista hatalom specifikus jellegzetessége volt. A német büntetőtörvénykönyvbe 1871-ben került be a 175. paragrafus, amely alapján a homoszexuális cselekményeknek büntetőjogi következményei voltak. 1871 óta létezett egy hatékonyan funkcionáló rendőrség és igazságszolgáltató apparátus, amely tehát már a nácik hatalomra kerülése előtt, a weimari köztársaság időszakában is működött. Azaz a nácik homoszexualitás elleni politikája nem a nulláról indult. Hitlernek, Himmlernek és társaiknak nem kellett sem egy speciális programot kidolgozniuk, sem új törvényt hozniuk, sem egy új apparátust felállítaniuk. A nácik azért kerültek hatalomra, hogy keresztülvigyék azt, amit a hatalomra kerülésük előtt propagáltak: egy rasszista-nacionalista (völkisch) ideálnak megfelelő társadalom létrehozását.

Hovatovább a politikájukban minden olyan, a homoszexualitás feltételezett alsóbbrendűségét és „veszélyét” hirdető érvelést használhattak, amelyek már 1933 előtt is fontos szerepet játszottak a nyilvános vitákban. Ezen előítéletek a már hagyományosnak mondható klisék a homoszexualitással szemben (és akár a mai modern társadalmakban is megtalálhatóak):

1. A nemzőképtelenség, illetve ennek visszautasítása.  Minden homoszexuálissal egy gyermekeket nemzeni képes férfi vész el a nemzet számára.

2. A fiatalok megrontása.

3. Zárt érdekcsoportokba tömörülés. Minden homoszexuálist ellenzékinek gyanítottak és így a tisztes társadalom ellenségének tartottak.

4. A „közerkölcs” veszélyeztetése: az azonos nemű emberek közötti szexuális vonzalom rombolhatja a szégyenérzetet és aláássa a morált, és a „szociális közösség hanyatlását” segíti elő.

A homoszexualitás üldözését propagáló nemzetiszocialista ideológusok közül is egy személy emelkedett ki, akire az elnyomás politikájának ún. „építészeként” tekintettek: Heinrich Himmler, az SS vezére. Ő volt az, aki a homoszexualitás megnyilvánulásának elnyomását segítő eszközök optimális használatának szükségszerűségét hirdette.

1937 februárjában az SS-Gruppenführerek előtt elhangzott beszédében így érvel:

„Feltételezve, hogy a homoszexuálisok száma egy- és kétmillió között van, azt az eredményt kapjuk, hogy a németországi férfiak durván 7-8%- a homoszexuális. Ha a dolgok ennyiben maradnak, akkor nemzetünk darabokra szakad e pestis miatt. Egy nemzet nem sokáig bírja el a szexuális gazdaságának és egyensúlyának ilyen mértékű rombolását. […] Tudatában kell lennünk, hogy ha tovább is létezik ez a bűn Németországban, és nem tudjuk legyőzni, akkor Németországnak és a germán világnak vége.”

Más szavakkal: A nemzetiszocialista propagandában a homoszexualitást közvetlen veszélynek tartották

            1. az általuk kívánt népesség expanziójára nézve

                és főként

            2. fennmaradására az ún. árja fajban.

Himmler érvelése nem volt teljesen új keletű, és olyan fajnemesítési koncepciókon alapult, amelyek már a 19. század második felében orvosi és biológiai tudományos körökben felbukkantak. Az elméletben döntő szerepet játszott az a feltételezés, hogy a homoszexualitás a degeneráltság (elkorcsosulás) egyik tünete. Az elmélet szerint a degeneráltságot az ún. perverz szexuális magatartások okozzák (főként az önkielégítés, az anális illetve orális közösülés), amelyek idővel rögzülhetnek, megszokássá válhatnak, így jövendő generációkat „fertőzhetnek meg”. Ez a folyamat végül terméketlenségben végződik. Később a fajbiológia ezt a feltételezést az eltérő magatartásformák megmagyarázására használta.

A homoszexualitást ez alapján olyan fertőző betegségként definiálták, amely elviekben minden német férfit megfertőzhet, és – a fertőzés elterjedésének következtében – károsíthatja az árja fajt és a német nép növekedését.

Az elméletek politikai konklúziójaként az egyes homoszexuálisokra már nem mint „bűnelkövetőkre”, hanem mint a „német nép ellenségére” (Volks-Schädling) tekintettek. Ez képezte az új alapot a rezsim politikájához és a homoszexualitás legyőzésének leghatékonyabb módszereinek felkutatásához.

A korábbiak összegzéseként: Ez a politika a maga verbális támadásaival nem volt más, mint a rezsim vezetőinek félelme attól, hogy a homoszexualitás destabilizálja a hatalmi struktúrájukat. Ez a struktúra olyan, ún. männerbündlerisch – csak férfiak számára nyitott – szervezeteken alapult, mint az SA, az SS, a Wehrmacht vagy a Hitlerjugend. A náci rezsim tehát homoszociálisan volt szervezve és tagolva, ám ezzel egyidejűleg szigorúan heteronormatív volt. A homoszociális, de heteronormatív rendszernek ez a kombinációja nagyfokú félelemérzetet indukált a homoszexuálitástól, és mobilizálta az elnyomás irányító szervezetét.   

A homoszexualitás-ellenes politika céljai

A hivatalos náci propaganda a „homoszexualitás megsemmisítésével” fenyegetett. Habár ezt a kifejezést használták minden kampányukban és nyilatkozatukban, ez nem azt jelenti, hogy a nácik kidolgoztak volna egy általános tervet a homoszexuálisok teljes kiirtására – a zsidó népesség megsemmisítésének szörnyű programjához hasonlót. A melegellenes politika vezetői tudatában voltak annak, hogy a múltban az orvosok és a pszichológusok minden, a homoszexualitás gyógyítására és megelőzésére irányuló erőfeszítése sikertelen volt. Ennek következményeként, ha a (tisztes német társadalom tagjainak) homoszexuális hajlamait nem lehet megváltoztatni, akkor a homoszexualitás mindenféle megnyilvánulását kell elnyomni. A nemzetiszocialista politika céljai: 1. a meleg kommunikációs csatornák megszüntetése – azaz a találkozási lehetőségek megtiltása; 2. a „homoszexuális motivációval” történő megfertőződés megelőzése, azaz a fiatalok védelme és a férfi prostitúció tiltása; 3. a nemzetiszocialista szervezetek „tisztaságának” megóvása, azaz speciális törvénykezés létrehozása az új elit számára: SS, Hitlerjugend.

Minden anti-homoszexuális intézkedésnek, titkos parancsnak, tilalomnak egy közös pontja volt: a meleg férfiak elrettentése attól, hogy egymással létesítsenek szexuális kapcsolatot. A cél az volt, hogy heteroszexuálisként integrálják őket a mainstream társadalomba, illetve ennek sikertelensége esetén arra kényszerítsék őket, hogy ne éljenek szexuális életet.

A homoszexuálisok elleni módszerek és intézkedések

Mintegy húsz idevágó előírás és speciális szabály illusztrálja a nácik eljárását a homoszexuális férfiakkal szemben. A folyamat a meleg újságok, könyvek, találkozóhelyek illetve a jogi diszkrimináció ellen és a tolerancia mellett kampányoló szervezetek, egyesületek betiltásával veszi kezdetét 1933-ban. A Gestapo és a rendőrség első akciói is ekkor történnek.

  • 1934-ben a Gestapóban a homoszexuálisokkal foglalkozó speciális részleget hoznak létre Sonderdezernat Homosexualität néven.
  • 1935-ben szigorítják a büntetőtörvénykönyvben a már meglévő, korábban említett cikkelyt a homoszexuális bűncselekményekkel kapcsolatban.
  • 1936 őszén megteremtik a meleg férfiak országos regisztrációjának lehetőségét. A rendőrség központjában elkezdi működését egy speciális szervezet, a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatal.
  • 1937-ben speciális törvényben több lehetőséget teremtenek megelőzés céljából fogvatartottak „önkéntes” kasztrációjához.
  • 1940-ben kezdődik az elítélt férfiak lágerekbe szállításának engedélyezése.
  • 1941-ben SS és a rendőrség tagjainál halálbüntetést helyeznek kilátásba homoszexuális bűncselekményt elkövetőkre.
  • 1942-ben a Wehrmachtban és a Hitlerjugendben (1943) titkos utasításokban szabályokat fektetnek le a „homoszexuális bűn” legyőzésére.

Ezek alapján felvetődik a nácik szisztematikus eljárásának egy olyan interpretációs lehetősége, hogy az egy mind kegyetlenebbé váló, kiszámított és hosszú távú programot reprezentál, amely egy pusztító tervhez, „a homokauszthoz” vezet. Ha ténylegesen ez lett volna a helyzet, akkor elvárhatnánk, hogy minden megsemmisítést 1939 előtt elterveznek, és 1939 után legalább részben végrehajtanak.

Ha viszont a 175. paragrafus alapján hozott ítéletek statisztikáit nézzük, akkor egy másfajta tendencia bontakozik ki. Tény, hogy 1938-ban illetve az azt megelőző években az ítéletek száma drasztikusan megnőtt. Az ezt követő években azonban az ítéletek számának mennyiségi csökkenése jól mutatja, hogy az eljárásokat kisebb eltökéltséggel hajtották végre.

Ezt a változást több körülmény befolyásolhatta. A háborúra történő felkészüléssel szembesülve szükség volt a lehető legtöbb férfi mobilizálására a Wehrmacht számára. Talán több hivatalnok is felismerte, hogy a büntetés nem hozta meg az eredményeket az elérni kívánt „megelőzés” számára. Mindemellett 1938 után a Gestapo más irányba fókuszált: egyre nagyobb mértékben vonták be a zsidó lakosság deportálásának és kiirtásának előkészületeibe.

E módszerek és eljárások fő célja az Umerziehung, vagyis a homoszexuális férfiak „átnevelése” volt. A büntetőjog drasztikusan megnövelt büntetéssel sújtotta őket: átnevelés elrettentés segítségével. Aki a „kezelés” hatására sem változott, azt a lágerekbe deportálhatták, hogy a munka segítségével neveljék át. A pszichológiát is felhasználták: átnevelés pszichoterápiával. Még az úgynevezett „reménytelen esetek” is – férfi prostituáltak és a „fiatalok megrontói”, akik számára a nácik nem láttak reményt a javulásra –, hasznosíthatóak voltak férfierőként a „nemzeti közösség” számára. A kasztrációjuk után.

1933 és 1945 között 50000 embert ítéltek el a bíróságok a 175. paragrafus alapján náci bíróságok. Ezek közül körülbelül 5000 (más becslések alapján 15000) embert deportálhattak lágerekbe már a büntetésük letöltése után, és nagy részük ott halt meg. A Wehrmacht katonai bírósága 6500 embert ítélt el homoszexualitás miatt.  Ismeretlen az SS által kirótt büntetések száma, csakúgy, mint az „önkéntes” kasztrációt választók száma.

A homoszexuális férfiak szociális helyzete a náci uralom alatt

A homoszexuálisoktól nem vártak ellenállást. Nem voltak biztonságban a heteroszexuális közegből származó esetleges feljelentésektől. Ezenfelül a szocialistákkal, kommunistákkal és a zsidókkal ellentétben ők nem tudtak egy többé-kevésbé koherens szubkultúrát létrehozni a táborokon belül vagy kívül, így teljesen védtelenek maradtak.

Azok számára, akik nem tűntek el a táborokban, feljelentésük esetén a civil létük forgott veszélyben, a munkájuk és lakásuk elvesztésével számolhattak. Általában véve bármelyiküket megzsarolhatták, partnerek találásának nehézségével nézhettek szembe, és a társadalmi nyomás a nősülés irányába kényszeríthette őket. Megnőtt az öngyilkosságba menekülés veszélye.

A leszbikusok helyzete

Az 1871-ben bevezetett 175. paragrafus nem vonatkozott a leszbikusokra, és a törvényszéki orvoslás nem foglalkozott velük, mivel a leszbikus kapcsolatokat más szociális minőségűnek tekintették. Így például romantikus barátságnak, munkakapcsolatnak, esetleg szex nélküli intimitásnak tartották. Ugyan a nőjogi mozgalom a weimari köztársaságban támogatta a homoszexuális mozgalmat, de középpontjában többek között a prostitúció elleni harc, a születésszabályozás és az abortusz engedélyezése volt. Az első világháborút megelőző években ugyan szóba került az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatok kriminalizálásának kiterjesztése nőkre, de ez végül nem realizálódott.

Az az irányvonal, hogy a nők egymás iránti szerelmét csak kismértékben helyezzék társadalmi ellenőrzés alá, a nemzetiszocializmus alatt is folytatódott. A nőket egyébként is kizárták a közéletből, és érdeklődésüket a házasságra, családra, háztartásra korlátozták. A férfiak társadalmában és a bíróságokon a leszbikus szerelmet nem tekintették „kellemetlenségnek”.

A leszbikusok a lágerekben sem képeztek külön kategóriát. Összességében csak néhány leszbikusról tudott, hogy lágerbe zárták.

Kétségtelen azonban, hogy minden leszbikus szenvedhetett a homoszexuális ellenes propagandától és a társadalom homofób klímájától, csak másképp, mint a homoszexuális férfiak illetve kevésbé látványosan. Már csak az említett ok miatt is: minden nőt visszaszorítottak a családba. Ez az út azonban nem tűnt járhatónak. Amint a háború elkezdődött, szükség volt a nőkre a munkában, és fel is használták őket. A nácik perspektívájában a leszbikus nők gyógyíthatóak voltak. Lehetséges veszélyt – ezt Himmler említi meg – a nők elférfiasodásában láttak, mivel ez elrettentheti a férfiakat a heteroszexuális kapcsolatoktól, és a „másik oldalra” irányíthatja őket.

Azonban az elnyomás gender-alapú különbségei és intenzitásának eltérései a kulturális emlékezet számára nem lehetnek mérvadóak. A tudás elsajátítása és az emlékezés közös kötelesség, és amennyiben komolyan vesszük az LMBTI mozgalom szolidaritását, akkor nemcsak a meleg férfiakra korlátozódik.

Az emlékezés szükségessége

Melegek és leszbikusok a 21. század elején – sikertörténetnek tűnik. Arra a könnyedsége gondolok, ahogy ma a „meleg” és „leszbikus” szavainkat használjuk! Bárki, aki lát egy felvonulást a Christopher Street Day-en (Pride), azt gondolhatja, hogy már mennyi mindent elértek ezek az emberek! Miért is kéne visszatekintenünk azokra a sötét időkre?

Az egyik válasz az lehetne: Ha a melegek és leszbikus szenvedéseinek bármilyen jelentősége is lehetett, akkor az nem a teljes emancipációért folytatott küzdelem gyengítése. Még mindig rengeteg olyan körülmény van, amelyen javítani kell, tehát utakat és megoldásokat kell keresnünk a meglévő diszkrimináció megszüntetésére, és nem igazolást keresni azokra. Szemben a német filozófus, Georg Friedrich Wilhelm Hegel szavaival, aki úgy gondolta: „Minden, ami létezik, racionális”, a válasz: épp ellenkezőleg. A homoszexualitás kriminalizálásának történetében a racionalizmus irracionális használata vezetett olyan körülményekhez, amelyek között a melegeknek és a leszbikusoknak – erőszakkal – élniük kellett. Ezek ma is léteznek, különböző társadalmi rendszerekben, és nemcsak totalitárius rezsimekben, de demokratikus alapokon álló társadalmakban is. Ezeken a körülményeken változtatni kell. Ez az emancipáció történeti dimenziója – a szükségszerű politikai konklúziók levonásának igénye, amely magában foglalja nemcsak a leszbikus nők és meleg férfiak emberi jogainak korlátlan garanciáját, de az LMBTI közösség minden tagjáét.

Kérdések és válaszok

Az előadás után lehetőség nyílt kérdezni az előadótól a témával kapcsolatban, ahol talán a legérdekesebb kérdés és válasz a 175. paragrafus náci hatalom bukása utáni sorsára irányult.

A második világháború után mindkét német államban érvényben maradt a 175. paragrafus.

Mivel a kommunista rezsim a homoszexualitást a burzsoá társadalom egy maradványának tekintette, és mint ilyent, gyökértelennek ítélte egy munkás-paraszt diktatúrában, az NDK-ban nem maradtak fenn hivatalos számok és statisztikák a paragrafus alapján elítéltekről. A legújabb kutatások tudták csak kimutatni, hogy 1945–1957 között körülbelül 1200 embert ítéltek el homoszexualitás miatt. 1957 után már nem alkalmazták a paragrafust, de csak 1988-ban került ki a büntetőtörvénykönyvből.

A NSZK-ban az ominózus paragrafus a náci kiegészítésekkel együtt maradt érvényben 1945 után. A világháború után 1969-ig 50000 embert ítéltek el ez alapján. 1969-ben módosították a paragrafust, és beleegyezési korhatárhoz kötötték, amely akkor a 21. életév betöltése volt.

A Német Szövetségi Köztársaság parlamentje 2002-ben ismerte el a fasizmus áldozataiként a náci rezsim alatt megölt, meghurcolt homoszexuálisokat, de az ugyanazon paragrafus alapján 1945–1969 időszak alatt elítélteket hivatalosan máig nem tekintik áldozatnak.

                                                                                                                                                                                                                                            Az előadás alapján készítette: Nemes György

Megosztás