„A hajtű, melynek leesését meghallotta a világ”

Ötven évvel ezelőtt, 1969. június 28. éjszakáján, New York Greenwich Village nevű negyedében tört ki az a lázadás, amely hosszú távon nem csak Amerikában, hanem világszerte megváltoztatta az LMBT emberek helyzetét. A Christopher Streeten található Stonewall Inn nevű bár közönsége ugyanis megelégelte a rendőri zaklatást, és visszavágott. Napokig tartó utcai harcok alakultak ki, melynek során a helyi közösség megmutatta: nem hagyja magát tovább félelemben tartani. Ahogy később fogalmaztak (utalva a drag queenek központi szerepére), ez volt „a hajtű, amelynek leesését meghallotta a világ”.

Fél évszázaddal ezelőtt a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberek helyzete Amerika-szerte is rendkívül nehéz volt. 1969-ben az Egyesült Államok területén – Illinois állam kivételével – bűncselekménynek számított az azonos neműek közötti kapcsolat, az LMBT munkavállalókat pedig semmiféle jogszabályok nem védték, így bárkit mindenféle következmény nélkül ki lehetett rúgni a munkahelyéről, ha rájöttek, hogy azonos nemű személyt szeret. Bár a nagyvárosokban, így New Yorkban, Los Angelesben vagy San Franciscóban működtek – igaz, sokszor hivatalos engedély nélkül, és gyakran a maffia fenntartásában – szórakozóhelyek, ott gyakoriak voltak a rendőri igazoltatások. Egy LMBT személy előállításához az is elég volt, hogy a szórakozóhelyen tartózkodott, a legdurvább rendőri brutalitás azonban a transznemű személyeket és drag queeneket érte. A razziák során letartóztatott embereket ilyenkor bevitték a rendőrségre, és nem volt ritka, hogy az érintettek másnap a helyi újságban látták meg a nevüket, melynek köszönhetően akár a munkájuktól is elbúcsúzhattak.

Ez volt az az elnyomó rendszer, amelyet a Stonewall Inn nevű New York-i bár közönsége megelégelt. 1969. június 28-án egy „szokásos” rendőri igazoltatás vette kezdetét – hivatalosan azzal az indokkal, hogy a már két éve működő hely nem rendelkezik alkoholárusítási engedéllyel. A rendőrök felgyújtották a lámpákat, első körben igazoltatni kezdték a közel kétszáz vendéget, s fokozatosan kiürítették a bárt. Az igazoltatás azonban nem úgy zajlott, mint korábban: a drag queenek ugyanis megtagadták, hogy ellenőrizzék a biológiai nemüket, így a rendőrség úgy döntött, mindegyiküket beviszi. Közben azonban jelentős tömeg kezdett gyülekezni a Stonewall Inn előtt. Miközben a letartóztatni szándékozott személyeket az első szállítóautóhoz vezették, az ekkor még nyugodt emberek azt kezdték kiabálni: „Gay Power!” („meleg erő”).

A lázadás akkor kezdődött, amikor az első drag queent a kocsiba próbálták tuszkolni, de ő nem hagyta magát. A tömeg gúnyolni kezdte az egyenruhásokat: aprópénzzel dobálták meg őket, utalva arra, hogy a rendőrök csak a maffia által üzemeltetett bár tulajdonosait akarták megsápolni a szokásos kenőpénzzel. Később aztán sörösdobozokat, üvegeket és a közeli építkezésről származó köveket kezdtek dobálni a rendőrökre. A lázadók végül beszorították a bárba az egyenruhásokat, és még néhány bent maradt vendéget, miközben betörték az ablakokat, és tüzeket is gyújtottak. Aztán megérkezett az erősítés, ám nem sokat tudtak kezdeni a zavargásban résztvevőkkel. Kiszorították ugyan őket a bár elől, s az utcából is, ám a tömeg egyet kerülve ismét visszatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. A zavargások egészen hajnalig tartottak, sőt az azt követő napokat is utcai harcok uralták, melyekről a média is beszámolt.

Voltak ugyan, akiket letartóztattak, többen megsérültek, de ezek az események ébresztették rá először a közösséget saját erejére. A lázadást elsősorban a nehéz helyzetű, sokszor hajléktalan, ill. szexmunkásként dolgozó transzok és drag queenek, a családjuk által kitagadott fiatal melegek és butch leszbikusok robbantották ki, akiket általában a többi szórakozóhelyen sem tűrtek meg. Mivel a rendőrségi akció céljának a bár végleges bezárását gondolták, nehezen kivívott kis szabadságukat látták veszélyben, és érezték, mindent meg kell tenniük a rendőri brutalitás ellen. Sokan kihangsúlyozták továbbá Judy Garland nem sokkal korábban bekövetkezett halálát, amely szintén hozzájárulhatott a felfokozott hangulathoz. A lázadás során létrejött egy valódi közösség: a negyed LMBT lakosai összefogtak, naponta vissza-visszatértek a Christopher Street-re, szórólapokon kritizálták a rendőrséget és hívták fel a figyelmet a „meleg erő” fontosságára. S a lázadás után egy héttel szolidaritási menetet is szerveztek. Új típusú, kifejezetten hangos utcai jelenléttel operáló szervezeteket hoztak létre, mint a beszédes nevű Gay Liberation Front (GLF), amely az LMBT-jogok radikális élharcosává vált. A tömegszervezetként működő csoportok és aktivistáik a homofil szervezetekkel szemben a többségi társadalom értékeit és működését bírálták, s felléptek az elnyomás minden fajtája ellen. A mozgalmat tömeges „coming out”-ok is kísérték, és az első évfordulón több városban (New York, Los Angeles, San Francisco és Chicago) megszervezték az első felvonulást.

A felkelés emlékét őrzi azóta is minden pride-felvonulás világszerte. A zavargások központi helyszíne, a Stonewall Inn 2016-ban a nemzeti örökség részévé vált. A kerek évforduló jegyében pedig idén New Yorkban rendezik a World Pride-ot. A Stonewall-lázadásról számos beszámoló, valamint két könyv is született: Martin Duberman és David Carter tollából. Két játékfilm is készült a történtekről: egy 1995-ös brit-amerikai feldolgozás Nigel Finch rendezésében, valamint az – egyébként meleg – Roland Emmerich húsz évvel későbbi, sokak által kritizált feldolgozása. Az idei LMBT Történeti Hónap megnyitóján Kate Davis és David Heilbroner 2010-es dokumentumfilmjét láthatjátok a történtekről.

Megosztás